A Magyar Narancs aktuális számában megjelentette levelünket Csáki Judit válaszával együtt. Ott a nevünk is, ahogy eredetileg terveztük. Véleményünk most már olvasható a megfelelő helyen, a megfelelő formában. Örülünk, hogy így történt és köszönjük a választ!

Csáki Judit válaszlevelét itt is olvashatjátok:

"Kedves Gábor és Zsuzsa!

    Voltaképpen jól esik a „felelősségre vonás”: miért nem szólaltam meg a POSZT-on nyilvánosan, a szakmain vagy másutt. Nehezemre esett, annyit mondhatok.

    Mint tudjátok, a kritikusokat – megkérdezésük nélkül – kiebrudalták a POSZT jövő évi válogató bizottságából; elnézve az idei listát, amelyen a kritikus válogatónak igen-igen mérsékelten sikerült érvényesítenie kritikusi álláspontját, nagy változás vélhetően nem történik. A kritikusokért a kutya nem lobbizik, a kritikai orgánumokért (egy ilyent magam is szerkesztek, Revizornak hívják) ugyancsak nem. A szakma mostanság politikailag lobbiképes része bizonyára úgy tartja, hogy a kritikusok az okai annak, ha nehéz helyzetben van a színház. A másik rész tán nem így tartja, de értünk kiállni nem fog.

    Márpedig, mondom én, álljon ki. Szóljon azért, hogy legyenek kritikai terepek, szóljon azért, hogy a kritikus – aki sosem önmagért, hanem a szakmáért „lobbizik” - szerephez jusson ott, ahol érte kiált a szerep: a válogatásban, a zsűrizésben. (Bizonyára tudjátok, hogy idén Kerényit Koltaiért „bosszúból” nyomták be, akik benyomták – hát szakma ez?)

    Engem kidobtak arról a tanácskozásról, amelyen az előadó-művészeti törvényt „írták át”. Ha azt hiszitek, hogy az igen bunkó módon végrehajtott kidobásra bárkinek volt egyetlen szava – pedig vagy harmincan ültek ott, leginkább férfiak –, hát tévedtek.

    „Ez a POSZT nem a negatív véleményekről szól” - hívta fel a figyelmem az, aki megkért, hogy ne szóljak hozzá a szakmai tanácskozáson. „Már az is provokatív, ahogy végigmész a Király utcán”, mondták, és nektek meg kell értenetek, hogy mindennek van határa.

    Nem szoktam véka alá rejteni a véleményem; nem is tehetném, hiszen hétről hétre megírom. Részt veszek minden olyan tanácskozáson, amelyre meghívnak, elmegyek nyilatkozni mindenhová, ahol megkérdeznek. És mondom kérdés nélkül is, számtalanszor.

    De immár elvárom, hogy a szakma kritikusokon kívüli része nyissa ki a száját, és mondja el hangosan is, hogy szűksége van ránk. A kritikáinkra is, a véleményünkre is, a rengeteg színháznézésből adódó tapasztalatainkra meg pláne. Persze igaz az is, hogy csak akkor van ránk szűksége, ha színházat, színházművészetet csinál – árokbetemetéshez ugyanis elég egy lapát, öntömjénezéshez, hazudozáshoz egy száj.

    Mindezzel együtt megszívlelem, amit leveletek végén írtok. És azt teszem legközelebb, amiért annyit kárhoztatnak: belecsapok a lecsóba. Szerintetek fognak hívni?

                                                                                                                 Üdvözlettel:

Csáki Judit"