Mikor a nézőtér aranyozott puttói között ülve megláttam a vörös bársonyfüggöny mögül előtűnő pekingi színészeket magas talpú cipőjükben és kígyó-köntösükben egyensúlyozni, azonnal arcon csapott a felismerés: akkora kulturális szakadék tátong közöttünk, hogy az előadás gyakorlatilag befogadhatatlan lesz.

Kezdjük azzal, hogy a szonátákon szocializálódott európai fülünk képtelen elviselni a diszharmóniát. Így 20 perc múlva állítom, hogy minden kisnyugdíjas agya felmondta a szolgálatot és megpróbálta kizárni a fél- és negyedhangok folyamatos váltakozását. Pedig gyönyörű volt a zene, csak épp szokatlan. Amúgy riszpekt és tisztelet nekik, hogy eljöttek, meglepően rengetegen voltak és ha nem valami furcsa véletlen vezette oda őket, hanem a kíváncsiságból költötték erre a nyugdíjukat, akkor jobb lesz eltörölnöm minden előítéletemet.

A szervezők megpróbálták befogadhatóbbá tenni az előadást. Meghívták Rudolf Pétert, aki sok mindent elmesélt. Például azt, hogy a pekingi opera nem is igazán opera, legalábbis nem az európai értelemben, mert ebben lesz tánc, meg akrobatika, meg próza, úgyhogy hívjuk inkább Csingcsünek. A közönség pedig nevetett mert az mindig vicces, ha egy fehér ember kínaiul beszél – tudják ezt az Irigy Hónaljmirigynél is. Aztán arra kért minket, ha valami tetszik, ne tapsoljunk, mert az a Pekingi Operában nem szokás. Mondjuk azt: hao hao (jó, jó). Ezt sokaknak már nem sikerült megvalósítani, lehet hogy túl szokatlan lett volna, lehet hogy csak reflexből tapsolt bele egy ária közepébe a nagyérdemű, hiszen megszokta, milyen hálás tud lenni egy komikus a nyíltszíni tapsért.

Hogy mire volt elég ez a gyorstalpaló azon kívül, hogy Rudolf Péternek életében először és valószínűleg utoljára lehetősége nyílt arra, hogy az Opera színpadán álljon? Szinte semmire. Ugyanis egy európai ember számára feldolgozhatatlan az a rengeteg szimbólum, amit ez a típusú színjátszás használ. A nézőktől egy egészen másfajta kódrendszer ismeretét követeli meg. Csak néhány példa a könnyebbek közül: a cipőtalpak magassága a társadalomban betöltött szerepre utal; a körbesétálás egy hosszú utazást jelöl; ha a színésznő legyező mögé temeti az arcát sír, de ha csak a száját, akkor nevet. Szóval gyorstalpaló ide vagy oda a jelek nagy része dekódolatlanul maradt, márpedig pont az értelemalkotás lenne a színház lényege. Így csak gyönyörű képeket, lenyűgöző akrobatikus mozdulatokat és a fura, az európai fülnek és toroknak szokatlan hangokat kaptunk.

Minderre fel voltam készülve, de különösen nagy veszteségként könyveltem el azt, hogy a Csingcsü hagyományaival ellentétben – bizonyítva, hogy nem csak a szecsuáni kacsát dolgozzuk át az európai ízlésminták szerint – a zenészeket az Operaház kialakításnak megfelelően eldugták a zenekari árokba...

Aki három órácskára le bírta vetkőzni a stresszre és a rohanásra való hajlamát és átadta magát egy teljesen másfajta, mély harmóniának, annak fantasztikus élményben lehetett része. A többiek pedig ficeregtek és értetlenkedtek, mert a nyugalmat sem könnyű lenyomni az európai ember torkán. Mi izgulni szeretünk, meg pörögni, fordulatokkal és a gyors vágásokkal, nem pedig percekig gyönyörködni a hosszan kimerevített, csodálatosan komponált állóképekben. Azt tiszta időpocsékolásnak érezzük, mert megy a metró és egyébként is, holnap munkanap.

Jó lenne több ilyet látni. És jó lenne, ha a szakma többet beszélne egy ilyen vendégjátékról, ugyanis az angol vagy a francia színházak már hosszú évek óta használják az ázsiai hagyományos színjátszás különleges esztétikáját.