A Magyar Narancs aktuális számában megjelentette levelünket Csáki Judit válaszával együtt. Ott a nevünk is, ahogy eredetileg terveztük. Véleményünk most már olvasható a megfelelő helyen, a megfelelő formában. Örülünk, hogy így történt és köszönjük a választ!

Csáki Judit válaszlevelét itt is olvashatjátok:

"Kedves Gábor és Zsuzsa!

    Voltaképpen jól esik a „felelősségre vonás”: miért nem szólaltam meg a POSZT-on nyilvánosan, a szakmain vagy másutt. Nehezemre esett, annyit mondhatok.

    Mint tudjátok, a kritikusokat – megkérdezésük nélkül – kiebrudalták a POSZT jövő évi válogató bizottságából; elnézve az idei listát, amelyen a kritikus válogatónak igen-igen mérsékelten sikerült érvényesítenie kritikusi álláspontját, nagy változás vélhetően nem történik. A kritikusokért a kutya nem lobbizik, a kritikai orgánumokért (egy ilyent magam is szerkesztek, Revizornak hívják) ugyancsak nem. A szakma mostanság politikailag lobbiképes része bizonyára úgy tartja, hogy a kritikusok az okai annak, ha nehéz helyzetben van a színház. A másik rész tán nem így tartja, de értünk kiállni nem fog.

    Márpedig, mondom én, álljon ki. Szóljon azért, hogy legyenek kritikai terepek, szóljon azért, hogy a kritikus – aki sosem önmagért, hanem a szakmáért „lobbizik” - szerephez jusson ott, ahol érte kiált a szerep: a válogatásban, a zsűrizésben. (Bizonyára tudjátok, hogy idén Kerényit Koltaiért „bosszúból” nyomták be, akik benyomták – hát szakma ez?)

    Engem kidobtak arról a tanácskozásról, amelyen az előadó-művészeti törvényt „írták át”. Ha azt hiszitek, hogy az igen bunkó módon végrehajtott kidobásra bárkinek volt egyetlen szava – pedig vagy harmincan ültek ott, leginkább férfiak –, hát tévedtek.

    „Ez a POSZT nem a negatív véleményekről szól” - hívta fel a figyelmem az, aki megkért, hogy ne szóljak hozzá a szakmai tanácskozáson. „Már az is provokatív, ahogy végigmész a Király utcán”, mondták, és nektek meg kell értenetek, hogy mindennek van határa.

    Nem szoktam véka alá rejteni a véleményem; nem is tehetném, hiszen hétről hétre megírom. Részt veszek minden olyan tanácskozáson, amelyre meghívnak, elmegyek nyilatkozni mindenhová, ahol megkérdeznek. És mondom kérdés nélkül is, számtalanszor.

    De immár elvárom, hogy a szakma kritikusokon kívüli része nyissa ki a száját, és mondja el hangosan is, hogy szűksége van ránk. A kritikáinkra is, a véleményünkre is, a rengeteg színháznézésből adódó tapasztalatainkra meg pláne. Persze igaz az is, hogy csak akkor van ránk szűksége, ha színházat, színházművészetet csinál – árokbetemetéshez ugyanis elég egy lapát, öntömjénezéshez, hazudozáshoz egy száj.

    Mindezzel együtt megszívlelem, amit leveletek végén írtok. És azt teszem legközelebb, amiért annyit kárhoztatnak: belecsapok a lecsóba. Szerintetek fognak hívni?

                                                                                                                 Üdvözlettel:

Csáki Judit"

Mikor a nézőtér aranyozott puttói között ülve megláttam a vörös bársonyfüggöny mögül előtűnő pekingi színészeket magas talpú cipőjükben és kígyó-köntösükben egyensúlyozni, azonnal arcon csapott a felismerés: akkora kulturális szakadék tátong közöttünk, hogy az előadás gyakorlatilag befogadhatatlan lesz.

Kezdjük azzal, hogy a szonátákon szocializálódott európai fülünk képtelen elviselni a diszharmóniát. Így 20 perc múlva állítom, hogy minden kisnyugdíjas agya felmondta a szolgálatot és megpróbálta kizárni a fél- és negyedhangok folyamatos váltakozását. Pedig gyönyörű volt a zene, csak épp szokatlan. Amúgy riszpekt és tisztelet nekik, hogy eljöttek, meglepően rengetegen voltak és ha nem valami furcsa véletlen vezette oda őket, hanem a kíváncsiságból költötték erre a nyugdíjukat, akkor jobb lesz eltörölnöm minden előítéletemet.

A szervezők megpróbálták befogadhatóbbá tenni az előadást. Meghívták Rudolf Pétert, aki sok mindent elmesélt. Például azt, hogy a pekingi opera nem is igazán opera, legalábbis nem az európai értelemben, mert ebben lesz tánc, meg akrobatika, meg próza, úgyhogy hívjuk inkább Csingcsünek. A közönség pedig nevetett mert az mindig vicces, ha egy fehér ember kínaiul beszél – tudják ezt az Irigy Hónaljmirigynél is. Aztán arra kért minket, ha valami tetszik, ne tapsoljunk, mert az a Pekingi Operában nem szokás. Mondjuk azt: hao hao (jó, jó). Ezt sokaknak már nem sikerült megvalósítani, lehet hogy túl szokatlan lett volna, lehet hogy csak reflexből tapsolt bele egy ária közepébe a nagyérdemű, hiszen megszokta, milyen hálás tud lenni egy komikus a nyíltszíni tapsért.

Hogy mire volt elég ez a gyorstalpaló azon kívül, hogy Rudolf Péternek életében először és valószínűleg utoljára lehetősége nyílt arra, hogy az Opera színpadán álljon? Szinte semmire. Ugyanis egy európai ember számára feldolgozhatatlan az a rengeteg szimbólum, amit ez a típusú színjátszás használ. A nézőktől egy egészen másfajta kódrendszer ismeretét követeli meg. Csak néhány példa a könnyebbek közül: a cipőtalpak magassága a társadalomban betöltött szerepre utal; a körbesétálás egy hosszú utazást jelöl; ha a színésznő legyező mögé temeti az arcát sír, de ha csak a száját, akkor nevet. Szóval gyorstalpaló ide vagy oda a jelek nagy része dekódolatlanul maradt, márpedig pont az értelemalkotás lenne a színház lényege. Így csak gyönyörű képeket, lenyűgöző akrobatikus mozdulatokat és a fura, az európai fülnek és toroknak szokatlan hangokat kaptunk.

Minderre fel voltam készülve, de különösen nagy veszteségként könyveltem el azt, hogy a Csingcsü hagyományaival ellentétben – bizonyítva, hogy nem csak a szecsuáni kacsát dolgozzuk át az európai ízlésminták szerint – a zenészeket az Operaház kialakításnak megfelelően eldugták a zenekari árokba...

Aki három órácskára le bírta vetkőzni a stresszre és a rohanásra való hajlamát és átadta magát egy teljesen másfajta, mély harmóniának, annak fantasztikus élményben lehetett része. A többiek pedig ficeregtek és értetlenkedtek, mert a nyugalmat sem könnyű lenyomni az európai ember torkán. Mi izgulni szeretünk, meg pörögni, fordulatokkal és a gyors vágásokkal, nem pedig percekig gyönyörködni a hosszan kimerevített, csodálatosan komponált állóképekben. Azt tiszta időpocsékolásnak érezzük, mert megy a metró és egyébként is, holnap munkanap.

Jó lenne több ilyet látni. És jó lenne, ha a szakma többet beszélne egy ilyen vendégjátékról, ugyanis az angol vagy a francia színházak már hosszú évek óta használják az ázsiai hagyományos színjátszás különleges esztétikáját.

Kedves Judit!

Nemrég nyílt levelet írtál a színházi szakmának, a te szakmádnak, ami kicsit az enyém is. Tetted mindezt féltésből és szeretetből. Szűksége volt már erre a pofonra, nem kérdés. Csak egy dolgot nem értek az egésszel kapcsolatban, hogy miért levélben mondtad el a véleményedet.

Utólag mindenki arról ír – kritikát, levelet, bejegyzést –, hogy ez nagy (el)hallgatások Poszt-ja volt, de hát pont ti tettétek azzá. Mindenki, akinek a szava számított volna, mégse szólt. Kicsit paradoxnak érzem a kialakult szituációt: utólag mindenki arról beszél, hogy ott senki sem beszélt.

Leveledben példának hozod azt a sok Névtelent, akik némaságukkal és tétlenségükkel felelősek azért, hogy a szakmád ramaty állapotban van, meg azért, hogy az idei Poszt langyos állóvízzé változott.

Hosszú sorokban kéred számon sok-sok emberen, miért nem szól, miért nem jelzi, hogy ez így nincs rendben. Hosszú sorokon keresztül bólogatok, mert cikked minden szavával mélységesen egyetértek. Aztán sorra kerül a te szereped.

„De a szakmain majd elmondod a véleményed?" – kérdezik tőled, és te válaszolsz: nem mondod el, mert a kutya sem kérdezett. De hát miért? Azt teszed, ami ellen hosszú sorokon keresztül tiltakozol: hallgatsz és csak a színház melletti kocsmában, na meg a fesztivál után, nyílt levélben mondod el a véleményed. Nyilvános párbeszédre egyik terep sem alkalmas.

Pedig minden szakmai beszélgetés végén – te is tudod, hisz ott ültél – Lévai megkérdezte, van-e hozzászólás? Ez mindenkire vonatkozott. Rád is. Kérdezhettél volna! Állíthattál volna! A beszélgetést kimozdíthattad volna abból a sablonos közönyből, ahová az árokbetemetés okán a szakmainak valóban nem minősíthető beszélgetéseket temették. Nem tetted. Azt írod, hogy a szakmai beszélgetés résztvevőit megkérték, ne mondjanak rosszat. Valóban. És volt, aki kínosan ügyelt rá, hogy ezt betartsa, de olyan is, aki bizony elmondta: neki az előadás nem tetszett, és sorolta hosszan a miérteket. De téged senki sem kért meg, hogy maradj csendben. Amikor Koltai úgy érezte, elkérte mikrofont és elmondta a véleményét – mint ahogy a hallgatólagos megállapodásról mit sem sejtő laikusok is – és a szavainak súlya volt. A te szavaidnak is súlya lett volna, ahogy most a levelednek, de akkor, ott hallgattál. És ezt a hallgatást nem pótolhatta az sem, hogy az utolsó nap a mindentől távol lévő Zsolnay negyedben 8-10 ember előtt elkezdtétek összegereblyézni egy ideális fesztivál alkotóelemeit.

Lehet, hogy naiv elképzelés, de ha mindazt, amit leveledben leírtál a Poszton egy mikrofonba mondod el, megszakíthattad volna a csöndet és az alázatos hallgatást. Ezért kérlek - édes szakmánk iránti törődésből – a jövőben, hacsak valami különös okod nincs rá, ne kövesd el ugyanezt a hibát.